A fösvény

Molière: A fösvény
vígjáték két részben
Az Új Színház vendégjátéka.

Nehéz feladat egy sokak számára jól ismert szerző jól ismert művének sokadszori színpadra állítása. Mi is lehet a célja a rendezőnek, ha mégis úgy dönt, hogy belevág? Először is talán meg kell próbálni valami olyat felfedezni a szövegben, amit addig még senki nem vett észre vagy minél közelebb kell hozni a kor emberéhez a történetet, azzal, hogy átemeljük napjainkba, mégis fontos lehet azonban, hogy megtartsuk az eredeti jellemeket, szituációkat, jelentést. Az Új Színház csapatának ez kivételes ügyességgel sikerült. A legalapvetőbb kérdés, amit részletesen körüljár a darab rendezője, Szergej Maszlobojscsikov, hogy mit ér a pénz, ha nem tudjuk élvezni, ha nem használjuk fel értékes dolgokra? Moliére egyik legismertebb vígjátékának címszerepében Eperjes Károlyt láthatja a közönség.

Harpagon merész torzításokkal megrajzolt, tragikomikus személyében kapunk választ a kérdésre. Ő testesíti meg úgy a 17. század, mint a 21. század szorongó, zsugori jellemét, aki minden pillanatban attól tart, hogy az összekuporgatott pénzét valaki ellopja vagy elkölt belőle pár fillért. A túlzott anyagiasság beférkőzik minden emberi kapcsolatba és megrontja azokat. Ettől válik Harpagon szemünkben sajnálatraméltóvá, hiszen nincsenek, csak érdekkapcsolatai, nem tud megbízni senkiben, még saját gyermekeiben sem. Sem eszén, sem szívén keresztül nem vezet hozzá út. Ezt hangsúlyozza jelmeze is, a fejére szorított fekete fülvédős sapka, amin keresztül mintha nem is szűrődnének át a külvilág hangjai. Mire kellhet neki akkor a pénz, ha szinte nem is ebben a világban él? Arra, hogy érezze, hatalma van mások felett, hogy érezze, akármit megtehetne, csak sohasem teszi meg.

Harpagon kapcsolata gyermekeivel teljesen elmérgesedett: még ők sem tudnak belőle érzelmeket kiváltani, velük kapcsolatban is csak az érdekli a ház urát, hogy minél jobban tudja kiházasítani őket. Nem fontosak az érzéseik, akaratuk, csak az, hogy a lányát hozomány nélkül feleségül adhassa egy gazdag férfihoz, fiának pedig olyan asszonyt találjon, aki gazdag családból származik. A két gyermek próbál fellázadni ellene, de addig nem tudnak előbbre jutni, míg az igazsággal szembe nem állítják apjukat. 21. század: érdekházasságok, kegyes hazugságok, pénz, pénz, pénz?!

Cleante szinte összeverekedik apjával, Frosine, az intrikus nő össze-vissza hazudozik akárcsak Jacques, Harpagon szakácsa és kocsisa. Valér, Harpagon lányának szerelme ideiglenesen feladja értékrendjét, önmagát a szerelméért. Mindenki csak a saját érdekeit képviseli, nem próbálja megérteni a másik érveit. 21. század: bezárkózottság, manipulálhatóság, törtetés.

Nem véletlenül hangsúlyos az intrikus nő szerepe a darabban, aki a felszínen mindenkinek jót akar, de legfőképpen magának, aki egyszerre tudja eladni a sót és a borsot, úgy mintha az cukor volna, illetve a pénzközvetítő karaktere, akire rábízzuk a pénzünket, hogy a lehető legjobban fektesse be, nem baj, hogy erkölcstelen csalás az egész. Egyébként az összes színész karakteréhez remekül illik a rászabott szerep, amit szinte hiba nélkül, bravúros ügyességgel képes a lehető leghitelesebben eljátszani.

A helyzet- és a jellemkomikum összhangra talál az előadásban. A nézőben sokszor a bennfentesség érzetét kelti, hogy ő már tudja: a szereplők egy malomban őrölnek, s már látja a következményeket is, amikre a színpadon még nem derült fény. A jellemkomikumot úgy használja az előadás, hogy míg bent ülünk a nézőtéren és sodródunk a cselekmény árjával, észre sem vesszük, csak amikor utólag elgondolkodunk, akkor lepleződik le számunkra a szereplők visszás viselkedése.

A rendező izgalmas ötleteinek egyike a kör alakú, szinte cirkuszt idéző színtér kialakítása. Ezt még tetőzi, hogy a forgáccsal felszórt színpadról alig szűrődik ki a cipők kopogása; a szereplők légiessé válnak, kivéve a bottal járó Harpagont, akiben ezzel is még hangsúlyosabbá válik földhözragadtsága, anyagias léte. Kevés a díszlet, de mindennek megvan a maga funkciója. A székek, asztalok, egyéb díszletek a szereplők által kerülnek a színpadra, de a néző számára fel sem tűnik, mert olyan lüktető, magával ragadó a cselekmény és annak megjelenítése.