Az utolsó pohár

Valahol, valamikor, sem a helyszín, sem az idő nincs tisztázva, egy értelmiségi házaspárt letartóztatnak, feldúlják a lakásukat , még a gyermeket is elviszik. Isten nevében. A haza nevében. Nem tudjuk, mit akarnak, nem tudjuk, hogy miért akarják, csak azt, hogy bármit megtehetnek, ezért meg is teszik. Összeszedik az ellenzékieket. És, mert a haza nem lehet ellenzékben, így aki ellenük szól, hazaáruló. Aki másként gondolkodik: hazaáruló. Istentelen.

Pinter elmesélte, hogy a chilei Allende-kormány politikai és részben fizikai likvidálása után egyre jobban foglalkoztatta a politika , és hogy a darab közvetlen előzménye két török lánnyal való találkozása volt, akik holmi bebörtönzött értelmiségiekről beszéltek közömbös hangon, s az ő felháborodására csak azt mondták : “Ó, magának akkora képzelőereje van, bizonyára azért tartja olyan nagy dolognak, hogy valakit megkínoznak.”

„ Nicolas : Ki szeretne lenni inkább? Maga vagy én?
szünet
Nicolas : Én inkább én szeretnék lenni a maga helyében.Csak az a baj magával, noha aláírom, vannak értékes tulajdonságai, hogy beszorult a kapu elé, én meg tisztán állok a tizenegyes pontnál. Ért engem, ugye ? Istenem, hadd tegyek magának egy vallomást, hadd valljak be magának valamit. Soha nem voltam annyira meghatva, soha életemben, mint amikor – épp a minap, múlt pénteken, azt hiszem – az az ember, aki ezt az országot irányítja, bejelentette az országnak : mindnyájan hazafiak vagyunk, egy emberként állunk a gáton, egy tőről fakadunk. Magát kivéve, nyilvánvalóan.”

Ez a darab számomra legalább annyira szól a csendről, mint a kimondott szóról, a szünetről, ami mondatként ékelődik az elhangzó szavak közé. A csendről, ami félelmet kelt és bizonytalanságot szül. A csendről, ami maga a rettegés és a kiszolgáltatottság. És a sötétségről, amelyik olyan mély lett, amilyet a természet nem, csak az ember tud létrehozni.